Fritjof Capra: Az áradat megfordulása

(Turning of the Tide) In: ReVision, 1993. 16(2) Fordította Katona Györgyi

A hanyatlás korszaka után jön a fordulópont. Az erőteljes fény, amely száműzi a visszatéréseket. Mozgásról van szó, de ez nem erőszakkal történik … A mozgás természetes, spontán jön létre. Ezért a réginek az átalakulása könnyűvé válik. A régit elvetjük, az újat pedig bevezetjük. Mindkét lépés összhangban van az idővel* ezért nincsenek ártalmas következmények.
I Ching

Századunk legutóbbi két évtizedében egy mélyen gyökerező, az egész világra kiterjedő válság állapotával kerülünk szembe. Egy összetett, többdimenziós válságról van szó, amely életünk valamennyi aspektusát érinti – egészségünket és megélhetésünket, környezetünk és társas kapcsolataink minőségét, gazdaságunkat, technológiánkat és politikánkat. Ez egy olyan válság, amely intellektuális, erkölcsi és spirituális dimenziókat érint* olyan mértékű és sürgető válság, amely példa nélküli az emberiség feljegyzett történelmében.

Megjelenési formáiról naponta olvashatunk az újságokban: magas infláció és munkanélküliség, energiaválság, az egészségügy válsága, levegőszennyezettség és egyéb környezeti ártalmak, az erőszak és a bűnözés növekvő hulláma stb. Az alapvető álláspontom az, hogy mindezek a megnyilvánulások ugyanannak a válságnak a különböző megjelenési formáit mutatják, és ez a válság lényegében az észlelés (percepció) válsága. Ez a válság is, ahogy a fizika válsága a 20-as években, abból ered, hogy egy elavult világnézet – a karteziánus-newtoni tudomány – fogalmait próbáljuk alkalmazni arra a valóságra, amelyet már nem érthetünk meg ezekkel a fogalmakkal. Manapság egy globálisan összekapcsolódó világban élünk, amelyben a biológiai, társadalmi és környezeti jelenségek mind kölcsönösen függenek egymástól. Ahhoz, hogy pontosan leírhassuk ezt a világot, olyan ökológiai szemléletre van szükség, amely nem illik bele a karteziánus világnézetbe.

Amire tehát szükségünk van, az egy új „paradigma” – egy újfajta rálátás a valóságra* egy alapvető átalakulás a gondolkodásunkban, észlelésünkben és értékeinkben. Ennek az átalakulásnak a kezdete – az áttérés a valóság mechanisztikus felfogásáról a holisztikus szemléletre – már látható valamennyi területen, és valószínűleg uralni fogja ezt a (kilencvenes) évtizedet. A hatvanas és hetvenes években egy sor olyan társadalmi megmozdulás jött létre, amely úgy tűnik, ugyanabba az irányba halad, hangsúlyozva a valóság új szemléletének különböző aspektusait. Eddig a legtöbb ilyen megmozdulás elkülönülten zajlott, és nem ismerték fel azt, hogy szándékaik hogyan kapcsolódnak egymáshoz. De amint ez a felismerés megtörténik, a különböző mozgalmak várhatóan egységbe áramlanak, és egy stabil erőt képeznek a társadalmi átalakuláshoz. A jelenlegi válságunk súlya és globális kiterjedése arra mutat rá, hogy ez a változás valószínűleg egészen új dimenziók átalakulását eredményezi, a Földnek, mint egésznek a fordulópontját.

Válság

A történelem során először kell szembenéznünk azzal a valóban reális fenyegetettséggel, hogy kipusztul az emberi faj és valamennyi élőlény ezen a bolygón. Felhalmoztunk ezernyi nukleáris fegyvert, amely elegendő arra, hogy többszörösen elpusztítsa az egész világot, és folytatódik a fegyverkezési verseny is, nem csökkenő erővel. 1978 novemberében, míg a Szovjetunió és az Egyesült Államok lezárta a stratégiai fegyverek csökkentéséről szóló szerződés megtárgyalásának második fordulóját, a Pentagon kibocsátotta az utóbbi két évtized legambíciózusabb programját, amely a nukleáris fegyverkezésre vonatkozik. Két évvel később tetőződött mindez a történelem legnagyobb háborús bombájának elkészítésével, valamint egy ezer milliárd dolláros védekezésre szánt költségvetéssel öt évre vonatkozóan (Rotschild, 1980). Azóta az amerikai bombagyárak teljes kapacitással működnek. A Texas-i Pantex gyárba, ahol az Egyesült Államok tulajdonában levő összes fegyvert készítik, egyre több munkást vettek fel, és bővítették a műszakot második és harmadik műszakkal, annak érdekében, hogy növeljék a hallatlan pusztító erejű fegyverek gyártását (Mother Jones, 1979 július).

Ez a kollektív nukleáris őrület elképesztően költséges. 1978-ban, a kiadások legutóbbi kiterjesztése előtt, a világ fegyverkezési költségei kb. 425 milliárd dollárt tettek ki – ez több mint egy milliárd dollár naponta. Több mint száz ország vásárol fegyvereket, többségük a Harmadik Világhoz tartozik. Mind a nukleáris, mind a hagyományos háborúban használható katonai felszerelések értékesítése többet tesz ki, mint tíz kivételével a világ valamennyi országának nemzeti bevétele (Sivard, 1979).

Eközben több mint 15 millió ember – többségük gyerek – hal éhen évente* további 500 millió pedig súlyosan alultáplált. A világ népességének csaknem 40 százaléka nem jut hozzá színvonalas egészségügyi ellátáshoz* ugyanakkor a fejlődő országok több mint háromszor annyit költenek fegyverkezésre, mint egészségügyi ellátásra. Az emberiség 35 százaléka nélkülözi a biztonságos ivóvizet, miközben az erre képzett tudósok és mérnökök a fegyverkészítés technológiájával vannak elfoglalva.

Az Egyesült Államokban, ahol a fegyveripar a kormányzat szerves részévé vált, a Pentagon próbál meggyőzni bennünket arról, hogy egyre több és jobb fegyverek gyártása biztonságosabbá teszi az országot. Valójában ennek az ellenkezője igaz – több nukleáris fegyver, nagyobb veszély. Az utóbbi öt évben aggasztó változás vehető észre az amerikai védekezési politikában: tendencia egy olyan nukleáris fegyverkezésre, amelynek nem a megtorlás a célja, hanem az első csapás. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy az első csapás stratégiák már nem egyfajta katonai alternatívát jelentenek, hanem az amerikai védelmi politika központjává váltak. Egy ilyen helyzetben minden újabb lövedék növeli a nukleáris háború valószínűségét. A nukleáris fegyverek nem növelik a biztonságunkat, ahogy azt a katonai szervezet szeretné velünk elhitetni* ezek a fegyverek inkább egy teljes pusztítás valószínűségét növelik.

A nukleáris háború fenyegetése jelenti ma a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, de ez egyáltalán nem az egyetlen veszély. Míg a katonai erők növelik a pusztító nukleáris fegyverek gyártását, az ipari világ szorgalmasan épít ugyanilyen veszélyes nukleáris üzemeket, amelyekkel kapcsolatban fennáll a fenyegetettség, hogy megsemmisítik az életet Földünkön. Huszonöt évvel ezelőtt a világ vezetői elhatározták, hogy az „atomot a békéért” jelszót tartják szem előtt, és a nukleáris energiát úgy mutatták be, mint a jövő megbízható, tiszta és olcsó energiaforrását. Manapság egyre fájdalmasabban ébredünk rá arra, hogy a nukleáris energia se nem biztonságos, se nem tiszta, se nem olcsó. A legnagyobb fenyegetést jól-létünkre az a 360 nukleáris reaktor jelenti, amely ma világszerte működik, és az a további több száz, amelyet még terveznek. A nukleáris reaktorok ugyanazokat a radioaktív anyagokat bocsátják ki, mint amelyek egy atombomba leesésekor szabadulnak ki. Több ezer tonna mérgező anyag került eddig a környezetbe nukleáris robbanások által és reaktorok melléktermékeként. Ahogy ezek fokozatosan felhalmozódnak a belélegzett levegőben, az ételben és az ivóvízben, egyre növekszik a rák és a genetikai károsodás veszélye. Az ilyen radioaktív mérgek többsége hasadóanyag, amely alkalmas arra, hogy bombakészítésre is használják. Így a nukleáris fegyverek fenyegetést jelentenek az emberiségre nézve. Ezeknek az egyre szélesebb körű elterjedésével napról-napra növekszik a teljes kihalás valószínűsége.

Még akkor is, ha leszámítjuk a nukleáris katasztrófa veszélyét, az egész rendszer és a földi élet további evolúciója súlyosan veszélyeztetett, és nagy az esélye annak, hogy nagy társadalmi katasztrófával fog végződni. Az ipari létesítmények elszaporodása a természetes környezet károsodását eredményezte. Ebből következően egészségünk és jól-létünk komolyan veszélyeztetett. Nagyvárosainkat fullasztó szmog-takaró borítja. Aki városban lakik, nap mint nap láthatja* a szmog égeti szemünket és tüdőnket. … A szmog ellepi az Egyesült Államok legnagyobb városait. Legalább ennyire rossz a helyzet, ha nem rosszabb, például Athénban, vagy Isztanbulban. A levegőszennyeződés nemcsak az emberekre van hatással, hanem az ökológiai rendszerekre is. Károsítja és megöli a növényeket, és a növényvilágnak ezek a változásai mélyreható átalakulásokat idéznek elő azokban az állati populációkban, amelyek a növényeken élnek. A mai világban szmog nemcsak nagyvárosok közelében található, hanem szétterjed a Föld egész légkörében, és többféle hatást gyakorolhat az általános éghajlatra. A meteorológusok levegőszennyezés okozta ködfátyolról beszélnek, amely az egész bolygót körülveszi.

A levegőszennyezésen kívül ivóvizünk és ételeink is fenyegetik egészségünket, és mindezt tetézi még a mérgező vegyszerek széles skálája. Az Egyesült Államokban a mesterséges ételízesítők, rovarirtó szerek és más vegyszerek gyorsan terjednek a piacon, becslések szerint évente kb. ezer új kémiai vegyület jelenik meg. Ennek eredményeként a kémiai méreganyagok jómódú életünknek egyre jelentősebb részét képezik. Továbbá, az egészségünket fenyegető légszennyezés, víz és étel csupán az emberi technika legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb hatása a természetes környezetre. Kevésbé nyilvánvaló, de talán annál veszélyesebb hatását csak mostanában ismerték fel, és még mindig nem értik teljesen (Ehrlich és Ehrlich, 1972). Mindemellett világossá vált, hogy technológiánk erősen megzavarhatja, és akár el is pusztíthatja azokat az ökológiai rendszereket, amelyektől létezésünk függ.
A természetes környezet károsodása az egyének egészségügyi problémáinak növekedésével jár. Míg a Harmadik Világban a táplálkozással kapcsolatos és a járványos betegségek szedik a legtöbb áldozatot, az ipari országokban, ahol a „civilizációs betegség”-nek nevezett krónikus betegség terjed, a szívbetegség, a rák és a szélütés szerepel az alapvető halálokok között. Pszichológiai vonatkozásban úgy tűnik, a súlyos depresszió, a szkizofrénia és más pszichiátriai betegségek szociális környezetünk károsodásából származnak. A társadalmi szétesésnek számos jele van, mint például az erőszakos bűncselekmények számának növekedése, balesetek és öngyilkosságok* növekvő alkoholizmus és drogfüggőség* tanulási és viselkedési zavarokkal küzdő gyermekek növekvő száma. Az erőszakos bűncselekmények és a fiatalkori öngyilkosságok számának emelkedése olyannyira drámai, hogy el is nevezték erőszakos halál járványnak. Ugyanakkor a balesetekben, elsősorban motorbalesetben elvesztett fiatal életek száma húszszor magasabb, mint a gyermekbénulás okozta halálozási arány a legnagyobb járvány idején. Victor Fuchs (1974) egészségügyi szakember szerint „a járvány szó túlságosan gyenge kifejezés arra, hogy leírja ezt a helyzetet.

Ezeken a társadalmi patológiákon kívül olyan gazdasági rendellenességekkel is szembesülünk, amelyek zavarba hozzák valamennyi vezető közgazdászunkat és politikusunkat. A legtöbb nemzet gazdaságának strukturális jellemzője lett a féktelen infláció, a nagy tömegű munkanélküliség, valamint a bevételek és javak helytelen elosztása. Az ebből fakadó kétségbeesést az általános népességben és a kinevezett vezetők között az a felismerés okozza, hogy a természetes energiaforrások – amelyek valamennyi ipari tevékenység alapanyagai – hamar kimerülnek.

Szembesülve az energiakimerülés, az infláció és a munkanélküliség háromszoros fenyegetésével, politikusaink már nem tudják, merre induljanak ahhoz, hogy minimalizálják a veszélyt. Ők és a média prioritásokról beszélnek – az energiaválsággal foglalkozzunk először, vagy az infláció ellen harcoljunk –, és nem ismerik fel azt, hogy ez a két probléma és a korábban említett problémák is, egy és ugyanannak a válságnak a különböző megnyilvánulásai. Akár rákról, bűnözésről, levegőszennyezésről, nukleáris energiáról, inflációról, vagy energiahiányról beszélünk, az alapvető dinamika, amely ezek mögött a problémák mögött áll, ugyanaz.

Szembetűnő figyelmeztetés napjainkban az, hogy azok az emberek, akikről azt tartják, hogy különböző területek szakértői, többé már nem tudják kezelni azokat a sürgető problémákat, amelyek saját szakmai területükön belül felmerülnek. A közgazdászok nem képesek megérteni az inflációt, az onkológusok teljesen tanácstalanok a rák okait illetően, a pszichiátereket megtéveszti a szkizofrénia, a rendőrség tehetetlen a növekvő bűnözéssel szemben, és folytathatnánk a felsorolást. Az Egyesült Államokban hagyomány, hogy az elnökök tudós emberekhez fordulnak konzultálni, akár közvetlenül, akár „brain trusts”, vagy „think tanks” („gondolattár”) formájában, hogy a tudósok tanácsot adjanak a kormánynak különböző politikai problémákban. Ez az intellektuális elit alkotta meg a „tudományos szemlélet főáramá”-t, és általánosságban egyetértett azokkal az alapvető fogalmi keretekkel, amelyek javaslataikat alátámasztották. Ez a konszenzus ma már nem létezik. 1979-ben a Washington Post leközölt egy cikket „The Cupboard of Ideas is Bare” („Az ötletek tárháza kiürült”) címmel, amelyben kiemelkedő gondolkodók vallottak arról, hogy képtelenek megoldani a nemzet legsürgetőbb politikai problémáit. A Post szerint „Cambridge, Mass. és New York jeles gondolkodóival való beszélgetések tulajdonképpen nemcsak azt erősítették meg, hogy az ötletek főárama tucatnyi folyócskává vált szét, hanem azt is, hogy ez a főáram néhány területen már teljesen kiszáradt.” Az egyik tudós interjúalany Irving Kristol, Henry L. Luce, a New York-i Egyetemen a városi értékek professzora volt, aki azt nyilatkozta, hogy lemond a posztjáról, mert „Már nincs mit mondanom. Nem hiszem, hogy bárkinek is lenne. Amikor egy probléma túl nehézzé válik, az ember elveszíti az érdeklődését.”
Összezavartságuk, illetve visszavonulásuk okaként a gondolkodók az „új körülmények”-re, illetve „az események irányá”-ra hivatkoztak – Vietnám, a Watergate, valamint a nyomornegyedek, a szegénység és a bűnözés további fennmaradása. Mindemellett egyikük sem azonosította az igazi problémát, amely az ötletek válságának hátterében áll – vagyis azt, hogy a legtöbb tudós osztja a valóságnak azt a szűk látókörű felfogását, amely nem felel meg korunk fő problémáinak kezelésének. Ezek a problémák, mint azt majd részletesen látni fogjuk, szisztematikus problémák, amely azt jelenti, hogy szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és kölcsönösen függenek egymástól. Nem lehet őket megérteni tudományos tanításainkat és kormányzati tevékenységünket jellemző szétdarabolt módszerekkel. Egy ilyen megközelítés semmilyen nehézségünket nem fogja megoldani, csupán irányt változtat a társadalmi és gazdasági kapcsolatok komplex hálójában. A megoldásra csak akkor találhatunk rá, ha magának a hálónak a struktúrája változik meg, és ez fogja majd magába foglalni társadalmi intézményeink, értékeink és elképzeléseink jelentős átalakulását. Ha szemügyre vesszük kulturális válságunk forrásait, nyilvánvalóvá válik, hogy vezető gondolkodóink többsége elavult fogalmi modelleket és irreleváns változókat használ. Az is nyilvánvaló lesz, hogy ennek a konceptuális megoldatlanságnak jelentős aspektusát képviseli az, hogy a Washington Post által meginterjúvolt jeles gondolkodók férfiak voltak.

Átalakulás

Ahhoz, hogy megértsük ezt a sokrétű kulturális válságot, egy egészen széleskörű nézetet kell elfogadnunk, valamint látnunk kell helyzetünket az emberi kulturális evolúció összefüggésében. Váltsunk perspektívát időben, a XX. század végétől évezredekre vissza* a statikus társadalmi struktúrák fogalmától a változás mintázatának dinamikus szemléletéhez. Ebből a perspektívából nézve, a válság az átalakulásnak egyik aspektusaként tűnik fel. Észrevehetjük, hogy a kínaiak, akiknek mindig teljesen dinamikus világszemléletük és intenzív történelmi érdeklődésük volt, nagyon is tudatában voltak ennek a mély kapcsolatnak a válság és a változás között. A „válság” szóra használt kifejezésük – wei-ji – a „veszély” és a „lehetőség” szóból áll össze.

A nyugati társadalomkutatók megerősítik ezt az ősi megérzést. Különböző társadalmak kulturális átalakulási periódusairól szóló tanulmányok azt mutatják, hogy ezeket az átalakulásokat mindig megelőzi számos társadalmi figyelmeztető jel, amelyek között sok olyan van, amely azonos a jelenlegi válság tüneteivel. Ide tartozik az elidegenedés érzése, a mentális betegségek és az erőszakos bűncselekmények elszaporodása, a társadalmi szétszakadás, csakúgy mint a vallási kultúrák iránti megnövekedett érdeklődés – valamennyi megfigyelhető volt társadalmunkban az elmúlt évtizedben. A történelem során a kulturális változások idején ezek a figyelmeztető jelek már egy-három évtizeddel a központi átalakulás előtt elkezdtek megjelenni, gyakoriságuk és intenzitásuk az átalakulás közeledtével nőtt, bekövetkezése után pedig ismét visszaesett (Harman, 1977).

Az ilyen kulturális átalakulások alapvető lépéseket jelentenek a civilizáció fejlődésében. A fejlődés mögött álló erők összetettek, és a történészek még messze vannak attól, hogy átfogó elméletük legyen a kulturális dinamikáról, de úgy tűnik, hogy valamennyi civilizáció ugyanazokon a ciklikus folyamatokon megy keresztül: keletkezés, növekedés, összeomlás és felbomlás. A következő grafikon (lásd 1. ábra) mutatja ezt a szembetűnő mintázatot a földközi-tengeri legnagyobb civilizációknál. (Ez a grafikon nem ad pontos ábrázolást a bemutatott civilizációkról, csupán azért készült, hogy illusztrálja fejlődésük általános mintázatát. Megközelítő adatokat mutat valamennyi feltűntetett civilizáció kezdetéről, tetőpontjáról és végéről, de az egyes megadott görbék magassága egyenlő és tetszőleges. Az áttekinthetőség kedvéért függőlegesen el vannak mozdítva.)

A felemelkedő és hanyatló civilizációkról szóló legkorábbi, feltevésen alapuló tanulmányok között találhatjuk Arnold Toynbee „A Study of History” („Egy tanulmány a történelmről”) (1972) című munkáját. Toynbee szerint egy civilizáció keletkezése egyfajta átmenetből áll a statikus állapotból a dinamikus aktivitásba. Ez az átmenet spontán is végbemehet néhány létező civilizáció befolyásának hatására, illetve megtörténhet úgy is, hogy egy vagy több régebbi civilizáció felbomlik. Toynbee úgy tekinti a civilizációk keletkezésének alapvető mintázatát, mint egyfajta interakciós mintázatot, amelyet „kihívás-és-válasz”-nak nevez. Egy kihívás a természeti vagy társadalmi környezetből kreatív választ hív elő a társadalomban vagy társadalmi csoportban, amely válasz a társadalmat arra készteti, hogy belépjen a civilizáció folyamatába.

A civilizáció akkor fejlődik tovább, ha a kezdeti kihívásra adott sikeres reakciója olyan kulturális változást hoz létre, amely elvezeti a társadalmat az egyensúly állapotán túl egy kibillent egyensúlyi helyzetbe, amely nyitott a friss kihívások előtt. Így a kihívás-és-válasz kezdeti mintázata egymást követő növekedési fázisokon keresztül ismétlődik* minden sikeres reakció megbontja az egyensúlyt, ez pedig újszerű alkalmazkodást kíván.

Úgy tűnik, hogy a kulturális növekedés ismétlődő ritmusa kapcsolódik ahhoz a – korszakokon át megfigyelhető – fluktuációs folyamathoz, amelyet a világegyetem alapvető dinamikájának részeként tekintettek. A régi kínai filozófusok úgy gondolták, hogy a valóság valamennyi megnyilvánulását két pólus közötti dinamikus kölcsönhatás hozza létre, amely pólusokat jinnek, illetve jangnak nevezték el. A régi Görögországban Hérakleitosz a világ elrendezését egy élő tűzhöz hasonlította, amely „vonulatokban lángol, és vonulatokban alszik ki.” E? az univerzum változásait két egymást kiegészítő hullámzásában látta, amelyeket „szeretet”-nek illetve „gyűlölet”-nek nevezett.

Az alapvető univerzális ritmusokkal kapcsolatos elképzelést számos modern filozófus is kifejezte. Saint-Simon úgy látta a civilizáció fejlődését, mint egy sor átalakuló „szerves” és „kritikus” periódust. Herbert Spencer úgy tekintette az univerzumot, mint egy „integrációk”-on és ”differenciációk”-on keresztül folyó mozgást, Hegel pedig az emberiség történelmét egy spirális fejlődésként látta, az egységnek egy formájából, a megbontottság fázisán keresztül, egy magasabb szintű újraintegráció felé. Úgy tűnik, hogy a fluktuáló mintázatokkal kapcsolatos elképzelés mindig különös fontosságot képviselt a kulturális evolúciós kutatások szempontjából.
Miután a civilizációk elérték vitalitásuk csúcsát, elveszítik kulturális hajtóerejüket, és hanyatlani kezdenek. Ennek a kulturális összeomlásnak egyik alapvető eleme Toynbee szerint, a rugalmasság elvesztése. Amikor a társadalmi struktúrák és mintázatok olyan merevvé válnak, hogy a társadalom már nem tud alkalmazkodni a változó helyzetekhez, többé már nem lesz képes tovább vinni a kulturális evolúció kreatív folyamatát. Összeomlik, és megtörténhet, hogy felbomlik. Míg egy fejlődő civilizáció végtelen változatosságot és sokoldalúságot mutat, azok a civilizációk, amelyek az összeomlás folyamatában vannak, egységességet és ötlethiányt mutatnak. A rugalmasság elvesztését egy hanyatló társadalomban az összetevők közötti harmónia általános elvesztése kíséri, amely elkerülhetetlenül társadalmi viszályok és szétszakadás kitöréséhez vezet.

Ennek ellenére a hanyatlás fájdalmas folyamatában a társadalom kreativitása – az a képessége, hogy válaszoljon a változásokra – nem teljesen vész el. Noha a kulturális főáram megkövesedett azáltal, hogy fix elképzelésekhez és merev viselkedésmintákhoz ragaszkodik, feltűnik majd a színen egy kreatív kisebbség, és viszi a kihívás-és-válasz folyamatát. A legfőbb társadalmi intézmények megtagadják a vezetői szerepek átengedését ezeknek az új kulturális erőknek, de elkerülhetetlenül haladnak a hanyatlás és a felbomlás felé, a kreatív kisebbség pedig képes lehet átalakítani néhány régi elemet egy új elrendezéssé. Ezután folytatódik a kulturális evolúció folyamata, de új körülmények között és új vezetőkkel.

Úgy tűnik, hogy a Toynbee által leírt kulturális mintázatok nagyon jól illeszkednek jelenlegi helyzetünkhöz. Kihívásaink természetét nézve – nem a válság különböző tüneteiben, hanem természeti és társadalmi környezetünk alapvető változásaiban – felismerhetjük a sok átmenet egybefolyását (Henderson, 1981). Az átmenetek közül egyesek a természeti erőforrásokhoz kapcsolódnak, mások kulturális értékekhez és eszmékhez* egyesek periodikus ingadozások részei, mások az emelkedés és visszaesés mintázataiban fordulnak elő. Mindegyik folyamatnak különböző időtartama, illetve periodicitása van, de valamennyi tartalmazza azokat az átmenet-periódusokat, amelyek véletlenül éppen a jelen pillanatban esnek egybe. Ezek között az átmenetek között létezik három olyan, amely életünk mély alapjait fogja megrengetni, és mélyen befolyásolja majd társadalmi, gazdasági és politikai rendszerünket.

Az első, és talán a legmélyrehatóbb átmenet a patriarchátus lassú és kényszeredett, de elkerülhetetlen hanyatlásának köszönhető. (A patriarchátus megnyilvánulásáról átfogó tanulmányt lásd Rich, 1977). A patriarchátus fennállása legalább háromezer évre nyúlik vissza, olyan hosszú időszakra, hogy nem tudjuk megmondani, hogy ciklikus folyamattal álunk-e szemben, mivel túl kevés információ áll rendelkezésükre a patriarchátus előtti korokkal kapcsolatban. Amit viszont tudunk, hogy az elmúlt háromezer évben a nyugati civilizációk és előfutáraik, csakúgy mint a legtöbb más kultúra, olyan filozófiai, társadalmi és politikai rendszereken alapult, „ahol a férfiak határozták meg – erőszakkal, közvetlen nyomással, vagy szertartásokkal, hagyományokkal, törvénnyel és nyelvvel, szokásokkal, etikettel, neveléssel és munkamegosztással – azt, hogy milyen szerepet kell vagy nem kell játszania egy nőnek, és hogy a női nem minden vonatkozásban alá van rendelve a férfinak.” (Rich, 1977).

A patriarchátus erejét különösen nehéz megérteni, mert mindent áthat. Befolyásolja az emberi természetről és a világegyetemmel való kapcsolatunkról alkotott legalapvetőbb nézeteinket – patriarchális nyelven szólva, a „férfi” természetéről és az ő univerzummal való kapcsolatáról van szó. Ez az egyetlen rendszer, amellyel szemben a történelem során egészen mostanáig még nem emeltek nyílt kihívást, és amelynek alapelvei olyannyira általánosan elfogadottak voltak, hogy úgy tűntek, mintha a természet törvényei lennének* és valóban, gyakran így is jelentek meg. Ma azonban a patriarchátus szétesése van kilátásban. A feminista mozgalom napjaink egyik legerősebb kulturális áramlata, és jelentős hatása lesz további evolúciónkra is.

A második átmenetet, amelynek alapvető hatása lesz életünkre, az ásványi üzemanyag korának hanyatlása kényszeríti ránk. Az ásványi üzemanyagok a modern ipari korszak alapvető energiaforrásai, és ha elfogynak, vége ennek a korszaknak. Tágabb történelmi perspektívából nézve kulturális evolúciónkat, az ásványi üzemagyagok korszaka és az ipari korszak csupán egy rövidke epizód, egy vékony csúcs grafikonunkon a 2000. év körül (lásd 2. ábra). Az ásványi üzemanyagok 2300-ig kimerülnek, de már most érezhetőek ennek a hanyatlásnak a gazdasági és politikai hatásai. Ezt az évtizedet az ásványi üzemanyagoktól a napenergia korszakába való átmenet jellemzi, amely korszak a nap megújuló energiáját használja fel. Olyan átmenetről van szó, amely radikális változásokat hoz gazdasági és politikai rendszerünkben.

A harmadik átmenet ismét kulturális értékekhez kapcsolódik. Magába foglalja mindazt, amit ma gyakran „paradigmaváltás”-nak neveznek – mélyreható változás a gondolkodásban, felfogásban és azokban az értékekben, amelyek a valóságnak egy bizonyos látásmódját alkotják. (A paradigmákról és paradigmaváltásokról átfogó tanulmányt lásd Kuhn, 1970). Az a paradigma, amely most átalakul, több évszázad óta uralja kultúránkat, és ez alatt az idő alatt formálta modern nyugati társadalmunkat, valamint jelentős hatást gyakorolt a világ más részeire is. Ez a paradigma számos olyan eszmét és értéket tartalmaz, amely jelentősen különbözik a középkor eszméitől és értékeitől* olyan értékeket, amelyek a nyugati kultúra különböző áramlataihoz kapcsolódnak, mint például a tudományos forradalomhoz, a felvilágosodáshoz és az ipari forradalomhoz. Ezek az eszmék magukba foglalják a tudományos módszerben való hitet, mint a tudás egyetlen hiteles megközelítését* a világegyetem mechanikus rendszerként való szemléletét, mely szerint a világ elemi anyagi alkotórészekből áll* olyan szemléletet, hogy a társadalmi élet a létért való versengő küzdelmet jelent* valamint azt a hitet, hogy gazdasági és technikai fejlődéssel korlátlan anyagi előrehaladás érhető el. Az utóbbi évtizedekben ezek az eszmék és értékek többszörösen korlátozottnak bizonyultak, és radikális átalakításra szorulnak.

Szélesebb perspektívánkból nézve a kulturális evolúciót, a jelenlegi paradigmaváltás egy nagyobb folyamat részét képezi, az értékrendszereknek egy feltűnően szabályos ingadozását, amely megfigyelhető a nyugati civilizációban és a legtöbb más kultúrában is. Az értékeknek ezeket az ingadozó változásait, valamint hatásait a társadalom valamennyi aspektusára, legalábbis nyugaton, a szociológus Pitirim Sorokin tervezte meg egy monumentális, négykötetes munkában, amelyet 1937 és 1941 között írt. Sorokinnak a nyugati történelem szintézisére vonatkozó fő sémája annak a három alapvető értékrendszernek a ciklikus növekedésén és halványulásán alapul, amelyek egy kultúra valamennyi megnyilvánulásának hátterében állnak.

Sorokin ezt a három értékrendszert érzékelési (sensate), ideációs (ideational) és idealisztikus (idealistic) rendszernek nevezi. Az érzékelési értékrendszer azt tartja, hogy egyedül az anyag jelenti a végső valóságot, és a spirituális jelenségek nem mások, mint az anyag megnyilvánulásai. Azt állítja, hogy az etikai rendszerek viszonylagosak, és a szenzoros észlelés jelenti a tudás és az igazság egyetlen forrását. Az ideációs értékrendszer alapvetően különbözik ettől. Azt tartja, hogy az igazi valóság az anyagi világon kívül van, a spiritualitás területén, és tudást csak belső tapasztalatokból meríthetünk. Ez a rendszer az abszolút etikai értékek, valamint a törvények, az igazság és a szépség ember feletti meghatározottsága mellett foglal állást. A spirituális valóság ideációs koncepciójának megnyilvánulásait képezik nyugaton a plátóni eszmék, a lélek, valamint a kereszténység Isten fogalma, de Sorokin rámutat arra, hogy hasonló eszmék keleten is léteznek, különböző formákban, a hindu, a buddhista és a taoista kultúrákban.

Sorokin azt tartja, hogy az emberi kultúra érzékelési és ideációs megnyilvánulásai közötti kölcsönhatások ciklikus ritmusa létrehozhat még egy köztes, szintetizált stádiumot – idealisztikus –, amely a kettő harmonikus keverékét adja. Az idealisztikus elképzelés szerint az igazi valóságnak vannak mind érzékelési, mind érzékelés feletti aspektusai, amelyek együtt léteznek egy mindent átfogó egységben. Az idealisztikus kulturális periódusok éppen ezért mind az ideációs, mind az érzékelési stílusok legmagasabb és legelőkelőbb megnyilvánulásait érhetik el, egyensúlyt, integrációt és esztétikai kielégülést eredményezve a művészetben, a filozófiában, a tudományban és a technológiában. Ilyen idealisztikus periódusokra láthatunk példákat a görög kultúra virágzásában a Kr.e. V. és IV: században, valamint az európai reneszánszban.

Az emberi kultúrának ez a három alapvető mintázata, Sorokin szerint, a nyugati civilizációban felismerhető ciklusokat hozott létre, amelyeket Sorokin a hiedelmi rendszerekről készített tucatnyi grafikonon ábrázolt: háborúk és belső konfliktusok, tudományos és technikai fejlődés, törvények és számos egyéb társadalmi intézmény. Ábrázolta még a stílusok ingadozását az építészet, a festészet, a szobrászat és az irodalom területén. Sorokin modelljében a jelenlegi paradigmaváltás és az ipari kor hanyatlása az érésnek egy következő periódusát, valamint az érzékelési kultúra hanyatlását jelenti. A jelenlegi érzékelési korszakot a kereszténység és a középkor felemelkedésekor az ideációs kultúra uralma, valamint ezt követően az európai reneszánszban az idealisztikus stádium virágzása előzte meg. Ezeknek az ideációs és idealisztikus kultúráknak volt egy lassú hanyatlása a XV. és XVI. században, amely lehetővé tette az új, érzékelési periódus felemelkedését a XVII., XVIII. és XIX. században, abban a korszakban, amelyet a felvilágosodás értékrendszere, Descartes és Newton tudományos nézetei és az ipari forradalom technológiája fémjelzett. A XX: században ezek az érzékelési értékek és eszmék ismét hanyatlóban vannak, és így Sorokin 1937-ben nagy előrelátással azt jósolta, hogy az érzékelési kultúra alkonya, a paradigmaváltás és a társadalmi felfordulás lesz az, amivel ma szembe kell néznünk (Sorokin, 1937-1941).
Sorokin elemzése nagyon erősen azt sugallja, hogy az a válság, amivel ma találkozunk, nem egy szokványos válság, hanem egy olyan hatalmas átmeneti fázis, amely már az emberi történelem korábbi ciklusaiban is megjelent. Az ilyen alapvető kulturális átalakulások nem túlságosan gyakran fordulnak elő. Lewis Mummford (1956) szerint kevesebb mint fél tucatszor jelentek meg a nyugati civilizációk teljes történetében. Ezek közé tartozik a mezőgazdaság felfedezése a neolitikus periódus kezdetén, a kereszténység felemelkedése a Római Birodalom bukásakor, valamint az átmenet a középkorból a tudományos korba.

Az az átalakulás, amelyet most tapasztalunk, valószínűleg drámaibb lesz, mint bármelyik ezt megelőző, mert a változás mértéke korunkban gyorsabb, mint bármikor korábban, mert a változások kiterjedtebbek, magukba foglalják a teljes Földet, és mert számos fő átalakulás egybeesik. … A patriarchátus hanyatlása, az ásványi üzemanyag korának vége, valamint a paradigmaváltás az érzékelés kultúrájának alkonyán – mindezek a vonatkozások ugyanahhoz a globális folyamathoz járulnak hozzá. Éppen ezért a jelenlegi válság nemcsak az egyének, a kormányok, vagy a társadalmi intézmények válsága, hanem átmenetet jelent a földi dimenziókból. Mint egyének, mint társadalom, mint civilizáció, és mint földi ökoszisztéma, elérjük a fordulópontot.

Az ilyen mértékű és mélységű kulturális átalakulásokat nem kell megakadályozni. Nem kell ellenállni nekik, hanem éppen ellenkezőleg: úgy kell üdvözölni őket, mint az egyedüli menekülést a gyötrődésből, összeomlásból, vagy mumifikálódásból. Az, amire szükségünk van ahhoz, hogy felkészüljünk az előttünk álló nagy átalakulásokra, jelenti kultúránk alapfeltevéseinek és értékeinek alapos felülvizsgálatát, jelenti azoknak a konceptuális modelleknek az elvetését, amelyek már túlhaladták a használhatóságukat, valamint jelenti az újbóli felismerését néhány olyan értéknek, amelyet a kultúrtörténet korábbi periódusaiban elvetettek. Egy ilyen, a nyugati kultúra mentalitásában történő gyökeres átalakulást természetesen kísérnie kell egy mélyreható változásnak a szociális kapcsolatokban és a társadalmi szervezet formáiban is. Olyan változások által történik ez, amelyek messze túlmutatnak a gazdasági és politikai újjászervezésnek azokon a felszíni intézkedésein, amelyeket a mai politikai vezetők fontolgatnak.

Az újraértékelésnek és a kulturális újjászületésnek ebben a fázisában fontos lesz majd annak a nehézségnek, viszálynak és szétesésnek a minimalizálása, amely elkerülhetetlenül együtt jár a nagy társadalmi változás periódusaival, valamint fontos lesz az, hogy az átalakulás a lehető legkevésbé legyen fájdalmas. Éppen ezért az lesz a döntő, hogy túllépjünk a bizonyos társadalmi csoportok vagy intézmények elleni harcon, valamint azon, hogy csupán arra mutatunk rá, hogy ezen társadalmi csoportok attitűdje és viselkedése olyan értékrendet tükröz, amely alapját képezi teljes kultúránknak, és amely mostanra már elavulttá vált. Feltétlenül fel kell majd ismerni, és széles körben terjeszteni azt a tényt, hogy jelenlegi társadalmi változásaink egy sokkal szélesebb és elkerülhetetlen kulturális átalakulás megnyilvánulásait jelentik. Csak ekkor lehet majd elérni azt a harmonikus, békés kulturális átalakulást, amelyről az emberiség egyik legrégebbi, bölcsességekről szóló könyve, a kínai I Ching, vagy Változások Könyve ír: „A mozgás természetes, spontán jön létre. Ezért a réginek az átalakulása könnyűvé válik. A régit elvetjük, az újat pedig bevezetjük. Mindkét lépés összhangban van az idővel* ezért nincsenek ártalmas következmények” (Wilhelm, 1968).

A kulturális dinamika modellje, amelyet a jelenlegi társadalmi átalakulásról szóló megvitatásunkban használni fogunk, egyrészt Toynbee-nek a civilizációk felemelkedéséről és hanyatlásáról alkotott elképzelésein, másrészt a kulturális mintázatok ingadozásának eredményeként létrejövő alapvető univerzális ritmusokkal kapcsolatos idejétmúlt elképzelésen, harmadrészt Sorokinnak az értékrendszerek ingadozásával kapcsolatos elemzésén, negyedrészt pedig a I Ching-ben vázolt, harmonikus kulturális átalakulások eszményén alapul.

Ennek a modellnek a fő alternatívája, amely kapcsolódik ehhez, de sok szempontból különbözik is tőle, a marxista történelemszemlélet, amely dialektikus, vagy történelmi materializmusként ismert. Marx szerint a társadalmi evolúció gyökerei nem az eszmék vagy értékek változásában rejlenek, hanem a gazdasági és technikai fejlődésben. A változás dinamikáját az ellentétek közötti egyfajta „dialektikus” kölcsönhatás adja, amely azokból az ellentmondásokból jön létre, amelyek minden dologban alapvetően benne vannak. Marx ezt az elképzelést Hegel filozófiájából merítette, és alkalmazta a társadalmi változással kapcsolatos elemzésében, hangsúlyozva azt, hogy minden társadalmi változás a társadalom belső ellentmondásainak eredményeként jön létre. Marx úgy tekintette a szociális elrendeződés ellentmondó elveit, hogy azokat a társadalmi osztályok testesítik meg, az osztályharcokat pedig a dialektikus interakció eredményének tartotta.

A kulturális dinamika marxista szemlélete – amely az ismétlődő ritmikus változásokkal kapcsolatos hegeliánus elképzelésen alapul – ebben a tekintetben nem áll távol Toynbee és Sorokin elképzelésétől, valamint a I Ching-től. Jelentősen különbözik azonban ezektől a modellektől abban, hogy nagy hangsúlyt helyez a konfliktusra és a küzdelemre. Marx szerint a történelem vezető ereje az osztályharc. Marx azt tartotta, hogy minden fontos történelmi előrelépés konfliktus, harc és erőszakos forradalom által születik. Az emberi szenvedés és áldozat egy olyan szükségszerű ár, amit a társadalmi változásért meg kell fizetni.

Marxnak a történelmi evolúcióval kapcsolatos elméletében a harc hangsúlyozását párhuzamba állíthatjuk a szintén harc hangsúlyú darwini biológiai elmélettel. Azt mondják, Marx kedvenc elképzelése saját magáról az volt, hogy ő „a szociológia Darwinja”. Azt az elképzelést, mely szerint az élet egy folyamatos küzdelem a fennmaradásért (amelyet mind Marx, mind Darwin a közgazdász Thomas Malthus-nak tulajdonít), erősen támogatták a XIX. században a szociál-darwinisták, akik nemcsak Marxra, hanem természetesen számos követőjére is hatással voltak (Barzun, 1958). Azt gondolom, hogy az ő szociális evolúcióval kapcsolatos nézetük túlságosan nagy hangsúlyt helyez a harc és a konfliktus szerepére, elfeledkezve arról a tényről, hogy valamennyi harc, természeténél fogva, az együttműködésnek egy szélesebb összefüggésében zajlik. Noha a konfliktus és a harc már eredményezett fontos előrehaladást a múltunkban, és a jövőben is gyakran lesz ezeknek lényeges része a változás dinamikájában, mindez nem jelenti azt, hogy ezek lennének a dinamika forrásai. Éppen ezért a marxista nézet helyett inkább a I Ching filozófiáját követve, azt gondolom, hogy a konfliktust minimalizálni kell a társadalmi átalakulás idején.

A kulturális értékekkel és attitűdökkel kapcsolatos áttekintésünkben azt a szerkezetet fogjuk kiterjedten alkalmazni, amelynek részletes kidolgozása a I Ching-ben szerepel, és amely a legmélyebb gyökerét tekintve a kínai gondolkodáson alapul. A Sorokin-féle szerkezethez hasonlóan, ez is a folyamatos ciklikus ingadozás elképzelésén alapul, de sokkal tágabb értelemben foglalja magába azt a két archetipikus pólust – jin és jang –, amelyek a világ alapvető ritmusának hátterében állnak.

A kínai filozófusok úgy tekintették a valóságot, amelynek végső lényegét Tao-nak nevezték, mint folytonos áramlás és változás folyamatát. Nézetük szerint valamennyi megfigyelt jelenség ennek a kozmikus folyamatnak a része, és ezért természeténél fogva dinamikus. A Tao alapvető jellemzője a ciklikus természetű szakadatlan mozgás* minden fejlődés – ideértve a fizikai világot éppúgy, mint a pszichológia és társadalom területét – természetéből eredően ciklikus mintázatokat mutat. A kínaiak ennek a ciklikus mintázatokról alkotott elképzelésnek egy meghatározott struktúrát adtak azzal, hogy bevezettek két olyan ellentétes pólust – jin és jang –, amely megszabja a változás ciklusainak korlátait: „Amint a jang elérte a tetőpontját, visszavonul a jin javára* amint a jin elérte a tetőpontját, visszavonul a jang javára” (idézi Capra, 1975).

A kínai szemléletben a Tao valamennyi magnyilvánulása ennek a két archetipikus pólusnak a dinamikus kölcsönhatásából ered, amely pólusok számos természetből és társadalmi életből vett ellentétképzethez társíthatók. Fontos, de nekünk nyugatiaknak nagyon nehéz megérteni azt, hogy ezek az ellentétek nem különböző kategóriákhoz tartoznak, hanem ugyanannak az egésznek a szélsőséges pólusai. Semmi sem csak jin vagy jang. Valamennyi természeti jelenség a két pólus közötti folytonos oszcilláció megnyilvánulása, valamennyi átalakulás fokozatosan és töretlen előrehaladással megy végbe. A természet rendjét egyfajta dinamikus egyensúly jelenti a jin és a jang között.

A jin és a jang fogalma az utóbbi időben meglehetősen népszerű lett nyugaton, de a mi kultúránkban ritkán használják ezeket a fogalmakat a kínai értelemben vett jelentésük szerint. A legtöbb nyugati alkalmazás olyan kulturális előfeltevéseket tükröz, amelyek jelentős mértékben eltorzítják az eredeti jelentéseket. Az egyik legjobb értelmezést Manfred Porkert (1974) adja, a kínai orvoslásról szóló átfogó tanulmányában. Porkert szerint a jin megfelel minden olyannak, ami összehúzó, befolyásolható és konzervatív, míg a jang utal minden olyasmire, ami kitágító, agresszív és követelő. További asszociációk például a következők:

Jin Jang
Föld Mennyország
Hold Nap
Éjszaka Nappal
Tél Nyár
Nedvesség Szárazság
Hűvös Meleg
Belső Felszíni

A kínai kultúrában a jint és a jangot soha nem hozták kapcsolatba erkölcsi értékekkel. A jót nem a jin vagy a jang jelenti, hanem a kettőnek a dinamikus egyensúlya* a rosszat vagy ártalmasat pedig az egyensúly hiánya.

A kínai kultúrának már a legkorábbi időszakától kezdve a jint a femininnel, a jangot pedig a maszkulinnal társították. Ezt az ősi társítást ma különösen nehéz felfogni, mivel az egymás után következő patriarchális korszakok átértelmezték és eltorzították. A humán biológiában a férfias és nőies jellegzetességek nem teljesen választódnak szét, hanem különböző arányban mindkét nemnél előfordulnak. (A nemi különbségekkel kapcsolatos kutatások áttekintését lásd Goleman 1978). Ennek megfelelően az ősi kínaiak azt gondolták, hogy minden ember, akár férfi akár nő, keresztül megy jin és jang fázisokon. A személyiség sem a férfiaknál, sem a nőknél nem egy statikus entitás, hanem egy dinamikus jelenség, amelyet a feminin és a maszkulin elemek közötti kölcsönhatás hoz létre. Az emberi természetnek ez a fajta szemlélete éles ellentétben áll patriarchális kultúránk szemléletével, amely felállít egy olyan merev szabályt, hogy minden férfinak maszkulinnak, és minden nőnek femininnek kell lennie, valamint eltorzítja ezeknek a fogalmaknak a jelentését azzal, hogy a férfiak kezébe adja a vezető szerepet és a legtöbb társadalmi privilégiumot.

Ebben az egyoldalú patriarchális szemléletben a jinnek a passzivitáshoz, a jangnak pedig az aktivitáshoz való gyakori társítása különösen veszélyes. Kultúránkban a nőket hagyományosan passzívként és befogadóként, a férfiakat pedig aktívként és kreatívként jellemzik. Ez az elképzelés Arisztotelész szexualitás elméletéhez tér vissza, amelyet évszázadokon keresztül mint „tudományos” magyarázatot használtak ahhoz, hogy a nőket alárendelt szerepben tartsák a férfiak szolgálatában (Merchant, 1980). Úgy tűnik, hogy a jinnek a passzivitással, a jangnak pedig az aktivitással való társítása egy másféle kifejeződését mutatja a patriarchális sztereotípiáknak, a nyugati értelmezésnek egy olyan módját, amely nem igazán az eredeti kínai értelemben vett jelentést tükrözi vissza.

Az ősi kínai kultúrának az egyik legfontosabb meglátása az a felismerés volt, hogy az aktivitás – „az átalakulás és a változás állandó folyása”, ahogy Chuang Tzu (idézi Capra, 1975) nevezi – a világegyetem elsőrendű fontosságú aspektusa. A változás, ebben az értelemben véve, nem erők hatásaként jön létre, hanem egy természetes tendenciát jelent, amely valamennyi dologban és helyzetben eredendően benne van. A világegyetem szakadatlan mozgásban és aktivitásban van, annak a kozmikus folyamatnak a mentén, amelyet a kínaiak Tao-nak (Útnak) neveztek. Az abszolút nyugalom, vagy inaktivitás képzete teljesen hiányzik a kínai filozófiából. Helmut Wilhelm (1960), a I Ching-nek egy vezető nyugati értelmezője szerint „Az abszolút mozdulatlansággal kapcsolatos megállapítás egy olyan elvonatkoztatás, amelyet a kínaiak … nem képesek felfogni.

A vu vei fogalmát, amely szó szerint „nem-cselekvés”-t jelent, gyakran használják a taoista filozófiában. Nyugaton ezt a fogalmat gyakran passzivitásként értelmezik. Ez meglehetősen rossz. Amit a kínaiak a vu vei fogalmán értenek, az nem az aktivitástól való tartózkodást jelent, hanem az aktivitásnak bizonyos formájától való tartózkodást, egy olyan aktivitástól, amely nincs összhangban az éppen zajló kozmikus folyamatokkal. Egy kiváló szociológus, Joseph Nedham úgy határozza meg a vu vei fogalmát, mint „tartózkodást a természettel ellenkező aktivitástól”, és ezt az értelmezését egy Chuang Tzu-tól vett idézettel támasztja alá: „A nem-cselekvés nem jelent semmittevést és csendben maradást. Hagyjuk, hogy minden azt tegye, amit természetéből fakadóan tesz, így a természet kielégítő lesz” (idézi Capra, 1975). Ha valaki tartózkodik a természettel ellenkező cselekvéstől, ahogy azt Needham mondja: attól, hogy „a dolgok természete ellen tegyen”, akkor összhangban van a Tao-val, így cselekvései sikeresek lesznek. Elgondolkodtatónak tűnik Lao Tzu következő értelmezése: „A nem-cselekvéssel mindent meg lehet tenni” (idézi Capra, 1975).

A kínai szemlélet szerint tehát kétféle aktivitás létezik: olyan aktivitás, amely harmóniában van a természettel, és olyan aktivitás, amely ellenkezik a dolgok természetes folyásával. Nem elfogadott az olyan elképzelés a passzivitásról, hogy az az aktivitás teljes hiányára utal. Ezért a jinnek és a jangnak a nyugaton gyakori társítása a passzív és aktív viselkedéssel, nincs összhangban a kínai gondolkodással. A két archetipikus pólushoz társított eredeti képzetet tekintve úgy tűnhet, hogy a jint a befolyásolható, megszilárdító, kooperatív aktivitás megfelelőjeként értelmezhetjük* a jang pedig az agresszív, kiterjesztő, versengő aktivitásra utal. A jin aktivitás a környezet tudatossága, a jang aktivitás pedig a self tudatossága. Modern megfogalmazásban az előbbit „öko-aktivitás”-nak, az utóbbi „ego-aktivitás”-nak nevezhetjük.

Ez a két aktivitás szorosan kapcsolódik kétfajta tudáshoz, illetve a tudatosságnak olyan kétféle módjához, amelyeket valamennyi korszakban az emberi elme jellemző tulajdonságaként tartanak számon. Gyakran hívják az egyiket intuíciónak, a másikat racionalitásnak, és hagyományosan az előbbit a valláshoz vagy miszticizmushoz, az utóbbit pedig a tudományhoz társítják. Noha a jinnek és a jangnak ez a társítása a tudatosság kétféle módjához, nem része az eredeti kínai terminológiának, mégis úgy tűnik, hogy ez a társítás az ősi elképzelésnek egy természetes kiterjesztése, és megvitatásunkban így is fogjuk tekinteni.

A racionalitás és az intuíció az emberi elme működésének két egymást kiegészítő módja. A racionális gondolkodás lineáris, fókuszált és analitikus. Az intellektus területéhez tartozik, amelynek funkciója a megkülönböztetés, a mérés és a kategorizáció. A racionális tudás a szétdaraboltság felé irányul. Az intuitív tudás ezzel szemben a valóságnak egy közvetlen, nem intellektuális tapasztalásán alapul, amely a tudatosságnak egy kitágult állapotában keltődik fel. Szintetizáló, holisztikus és nem lineáris. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy a racionális tudás könnyen hozhat létre self-központúságot, vagy jang cselekvést, míg az intuitív bölcsesség az ökológiai, vagy jin cselekvés alapja.

Ez adja tehát a keretet a kulturális értékekkel és attitűdökkel kapcsolatos magyarázatunkhoz. Céljaink szempontjából a leghasznosabbak a jinnek és a jangnak az alábbi társításai lesznek:

Jin Jang
Feminin Maszkulin
Behúzó Kitágító
Konzervatív Követelő
Befolyásolható Agresszív
Kooperatív Versengő
Intuitív Racionális
Szintetizáló Analitikus

Ha megnézzük az ellentéteknek ezt a listáját, könnyen láthatjuk, hogy társadalmunk folyton a jangnak kedvez a jinnel szemben – a racionális tudásnak az intuitív bölcsességgel szemben, a tudománynak a vallással szemben, a versengésnek az együttműködéssel szemben, a természetes erőforrások kizsákmányolásának a fenntartással szemben stb. Ez a hangsúlyeltolódás, amelyet a patriarchális rendszer támogat, és az utóbbi három évszázadban az érzékelő kultúrák uralkodása tovább serkentett, ahhoz a jelentős kulturális egyensúlyhiányhoz vezetett, amely jelenlegi válságunknak a legmélyebb gyökerét képezi – egyensúlyhiány a gondolkodásunkban és érzéseinkben, értékeinkben és attitűdjeinkben, valamint társadalmi és politikai struktúráinkban. Áttekintve ennek a kulturális egyensúlyhiánynak a különböző megnyilvánulásait, különleges figyelmet fogok szentelni ezek egészségre gyakorolt hatásaira* az egészség fogalmát pedig nagyon tág értelemben szeretném használni, ideértve nemcsak az egyén egészségét, hanem a társadalmi és az ökológiai egészséget is. Az egészségnek ez a három szintje szorosan kapcsolódik egymáshoz, és válságunk komoly fenyegetést tartalmaz mindhárommal szemben. A válság fenyegeti az egyéneknek, a társadalomnak és azoknak az ökoszisztémáknak az egészségét, amelyeknek része vagyunk.

Arról van szó, hogy a jang értékek, attitűdök és viselkedésminták feltűnően konzisztens előnyben részesítése azt eredményezi a tudományos, politikai és gazdasági intézményekben, hogy ezek kölcsönösen támogatják egymást, megkapnak mindent, de nem veszik észre az értékrendszereknek azt az egyensúlyhiányát, amely aktivitásukat motiválja. A kínai bölcsesség szerint kultúránk értékei közül alapvetően egyik sem rossz, de azzal hogy elvágjuk ezeket poláris ellentétüktől, a jangra koncentrálunk, és felruházzuk azt erkölcsi színezettel és politikai erővel, a dolgoknak a jelenlegi, elkeserítő állását idézzük elő. Kultúránk büszke a tudományosságra* korunkat a tudomány korának nevezik. Ezt a kort a racionális gondolkodás uralja, és gyakran a tudományos ismereteket tekintik az egyetlen elfogadható tudásnak. Azt, hogy létezhet intuitív tudás, vagy tudatosság, amely éppen olyan érvényes és megbízható általánosan nem ismerik fel. Ez az attitűd, amely tudományosságként ismert, széles körben elterjedt, áthatva oktatási rendszerünket és az összes többi társadalmi és politikai szervezetet. Amikor Lyndon Johnson elnöknek szüksége volt tanácsra a vietnámi hadviseléssel kapcsolatban, titkársága elméleti fizikusokhoz fordult – nem azért mert ők specialistái az elektronikus hadviselés módszereinek, hanem azért, mert úgy tekintettek a tudomány nagy papjaira, mint a legmagasabb tudás katonáira.

Kultúránkban a racionális gondolkodás hangsúlyozódását szépen összefoglalja Descartes híres megállapítása: „Cogito, ergo sum” („Gondolkodom, tehát vagyok”), amely erősen arra ösztönzi a nyugatiakat, hogy a racionális elmével azonosítsák magukat, ahelyett hogy a teljes szervezetükkel azonosítanák. Az elme és a test elkülönítésének hatásai egész kultúránkban érezhetők. Visszavonulva az elménkbe, elfeledkezünk arról, hogyan kell „gondolkodni” a testünkkel, hogyan lehet azt a tudás ágenseként használni. Ha így teszünk, elvágjuk magunkat természetes környezetünktől, és elfelejtjük, hogyan lehet kommunikálni és együttműködni annak gazdag és változatos élővilágával.

Az elme és az anyag elkülönítése olyan a szemlélethez vezetett, amely a világot elkülönült objektumokból álló mechanikai rendszernek tekinti, ahol az objektumok tovább bonthatók alapvető anyagi építőelemekre. A világ tulajdonságairól és kölcsönhatásairól úgy vélték, hogy ezeket teljes egészében természeti jelenségek határozzák meg. A karteziánus természetszemlélet további kiterjesztése úgy tekinti az élő szervezeteket, mint elkülönült részekből felépített gépeket. A világnak egy ilyen mechanisztikus felfogása még mindig alapját képezi a legtöbb tudományterületnek, és továbbra is óriási hatással van életünk számos aspektusára. Elvezetett a jól ismert szétdarabolódáshoz tudományos elméleteinkben és kormányzati tevékenységünkben, valamint logikai alapul szolgát arra, hogy a természeti környezetet úgy kezeljük, mintha elkülönült részekből állna, amelyeket a különböző érdeklődési csoportoknak kell kiaknázniuk.

A természet kizsákmányolása kéz a kézben jár az olyan típusú nőkkel, akiket minden korszakban a természettel azonosítottak. A legkorábbi időktől kezdve a természetet – és különösen a földet – gondoskodó anyának, de ugyanakkor vad és kontrollálhatatlan nőnek is tekintették. A patriarchátus előtti korokban a nőnek számos aspektusát azonosították az istenek különféle megnyilvánulásaival. A patriarchátus alatt a természet jóságosságáról alkotott képzet egyfajta passzivitásba váltott át (ahol a természetet a vadnak és veszélyesnek tekintették), és ez a szemlélet elősegítette annak az elképzelésnek az előtérbe kerülését, hogy a természet uralkodni akar a férfi felett. Ugyanakkor a nőket passzívként és a férfiak alárendeltjeként ábrázolták. A newtoni tudomány felemelkedésével a természet végül egy mechanikus rendszerré vált, amely irányítható és kizsákmányolható, ugyanúgy ahogy a nők is irányíthatók és kizsákmányolhatók. Így a természetnek és a nőnek ez az ősi társítása összekapcsolja a nők történelmét a környezet történelmével, valamint ez a társítás a forrása annak a természetes rokonságnak a feminizmus és az ökológia között, amely egyre inkább megmutatkozik. Carolyn Merchant-nek (1980), a kaliforniai Berkeley Egyetem történészének szavaival élve:

Amikor jelenlegi környezeti dilemmánk gyökereit kutatjuk, valamint ennek kapcsolatát a tudománnyal, a technológiával és a gazdasággal, újra felül kell vizsgálnunk azt a világszemléleti és tudományos rendszert, amely azzal hogy átfogalmazza a valóságot, és élő organizmus helyett gépnek tekinti azt, szentesíti mind a természet, mind a nők felsőbbrendűségét. Át kell értékelnünk a modern tudomány olyan „atyjai”-nak eredményeit, mint Francis Bacon, William Harvey, René Descartes, Thomas Hobbes és Isaac Newton.

Azt a szemléletet, mely szerint a férfi uralkodik a természet és a nő felett, valamint a hitet a racionális elme felsőbbrendűségében, támogatta és ösztönözte a zsidó-keresztény hagyomány, amely egy hím nemű isten képzetéhez ragaszkodik, mint felsőbbrendű okság és a végső erő forrásának megtestesítőjéhez, aki fentről kormányozza a világot, azáltal hogy fölébe helyezi isteni törvényeit. A természet törvényeit, amiket a tudósok vizsgáltak, ennek az – Isten elméjéből származó - isteni törvénynek a megnyilvánulásaiként tekintették.

Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy a tudományos módszerek, valamint a racionális, analitikus gondolkodás túlhangsúlyozása olyan attitűdökhöz vezetett, amelyek lényegében ökológia-ellenesek. Valójában arról van szó, hogy az ökoszisztémák megértését a racionális elme alaptermészete akadályozza. A racionális gondolkodás lineáris, míg az ökológiai tudatosság a nem-lineáris rendszerek intuíciójából jön létre. Kultúránkban az emberek számára az egyik legnehezebben érthető dolog az, hogy ha valami olyat teszünk, ami jó, akkor ugyanabból több, nem feltétlenül lesz jobb. Ez számomra az ökológiai gondolkodás lényege. Az ökoszisztémák dinamikus egyensúlyban tartják magukat, amely egyensúly olyan ciklusokon és ingadozásokon alapul, amelyek nem lineáris folyamatok. A lineáris vállalkozások, mint a gazdasági és technológiai növekedés – vagy specifikusabb példával élve, a radioaktív hulladék hosszú idejű tárolása – elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek a természet egyensúlyával, és előbb-utóbb súlyos kárt okoznak.

Ökológiai tudatosság tehát csak akkor jön létre, ha egyesítjük racionális tudásunkat környezetünk nem-lineáris természetének intuíciójával. Ez az intuitív bölcsesség jellemzi a hagyományos, nem-lineáris kultúrákat, különösen az amerikai indián kultúrákat, amelyekben az élet a környezetnek egy magasan kifinomult tudatossága köré rendeződik. Másrészt, a mi kultúránk főárama az intuitív bölcsesség gyakorlását elhanyagolja. Ez kapcsolható ahhoz a tényhez, hogy evolúciónkban növekvő elkülönülés figyelhető meg az emberi természet biológiai és kulturális jellemzői között. Az emberi faj biológiai evolúciója kb. ötvenezer évvel ezelőtt megállt. Ettől kezdve az evolúció már nem genetikailag haladt előre, hanem társadalmi és kulturális téren, míg az emberi test és agy, struktúráját és méretét tekintve, lényegében ugyanaz maradt (Dubos, 1968). Civilizációnkban olyan mértékben átalakítottuk környezetünket ebben a kulturális evolúcióban, hogy jobban elvesztettük a kapcsolatot biológiai és ökológiai bázisunkkal, mint a múltban bármely más kultúra vagy civilizáció. Ez az elkülönülés egy feltűnő egyenlőtlenségben mutatkozik meg, amely egyrészt az intellektuális erő fejlődése, a tudományos ismeretek és a technikai gyakorlat, másrészt a bölcsesség, a spiritualitás és az etika között jött létre. A tudományos és technikai ismeretek óriási mértékben növekedtek, amióta a Kr. e. VI. században a görögök elindították a tudományt, de alig történt előrehaladás ezalatt a huszonöt évszázad alatt a vezetés és a társadalmi ügyek terén. Lao Tzu és Buddha – akik szintén a Kr. e. VI. században éltek – spiritualitása és erkölcsi normái nyilvánvalóan nem kerültek a miénk fölé.

Haladásunk tehát nagyrészt racionális és intellektuális területen történt, és ez az egyoldalú evolúció mostanra elért egy erősen figyelmeztető szintet, egy olyan paradox helyzetet, amely már az őrültség határát súrolja. Szabályozhatjuk az űrhajók finom landolását különböző bolygókon, de nem vagyunk képesek szabályozni a szennyező füstöt, amely autóinkból és gyárainkból árad. Utópista társadalmakról és gigantikus űr-gyarmatokról ábrándozunk, de nem tudunk boldogulni városainkban. Az üzleti világ elhiteti velünk, hogy az állateledelt és kozmetikumokat gyártó hatalmas üzemek jólétünk jelei, a közgazdászok pedig azt próbálják elmagyarázni nekünk, hogy nem „engedhetjük meg magunknak” a megfelelő egészségügyi ellátást, oktatást, vagy tömegközlekedést. Az orvostudomány és a farmakológia veszélyezteti egészségünket, és a Védelmi Ágazat jelenti a legnagyobb fenyegetést nemzetbiztonságunk szempontjából. Ez tehát az eredménye jangunk, vagyis maszkulin oldalunk – racionális tudás, analízis – túlhangsúlyozásának, és jinünk, vagyis feminin oldalunk – intuitív bölcsesség, szintézis és ökológiai tudatosság – elhanyagolásának.

A jin/jang terminológia különösen hasznos a kulturális egyensúlyhiány elemzése szempontjából, mivel egy széleskörű ökológiai szemléletet foglal magába olyan szemléletet, amelyet általános rendszerelméletünk értelmében rendszerszemléletnek is nevezhetünk. A rendszerelmélet a világot egymáshoz kapcsolódó, és egymástól kölcsönösen függő jelenségek terminusaiban szemléli, és ebben az elméletben rendszernek nevezzünk egy olyan integrált egészet, amely nem redukálható annak részeire. Elbűvölő látni azt, hogy a jinről és a jangról alkotott ősi kínai elképzelés mennyire alapvető jellegűen kapcsolódik azokhoz a természeti rendszerekhez, amelyeket a nyugati tudomány csak az utóbbi időben kezdett el tanulmányozni.

Az élő rendszerek úgy rendeződnek el, hogy többszintű struktúrákat alkotnak, ahol valamennyi szint olyan alrendszerekből áll, amelyek részeiket nézve egészek, és nagyobb egészeiket nézve részek. A molekulák tehát sejtösszetevőket alkotnak, amelyek viszont egy sejtté állnak össze. A sejtek szöveteket és szervezeteket alkotnak, amelyek maguk is olyan nagyobb rendszereket hoznak létre, mint például az emésztőrendszer, vagy az idegrendszer. Ezek kombinálódása adja végül az élő nőt, vagy férfit* és a „rétegződési rend” itt még nem ér véget. Az emberek családokat, törzseket, társadalmakat, nemzeteket alkotnak. Ezek közül valamennyi entitást – a molekuláktól az emberi lényeken át a társadalmi rendszerekig – tekinthetünk egésznek, mint integrált struktúrákat, és tekinthetjük ezeket nagyobb egészek részeiként is, a komplexitásnak egy magasabb szintjén. Valójában a részek és az egészek abszolút értelemben véve egyáltalán nem léteznek.

Arthur Koestler alkotta meg a „holon” szót ezekre az alrendszerekre, amelyek egészek és részek is egyszerre, és ő hangsúlyozta azt, hogy valamennyi holonnak két ellentétes tendenciája létezik: egy integratív tendencia, hogy egy nagyobb egész részeként funkcionáljon, és egy önérvényesítő tendencia, hogy megtartsa egyéni autonómiáját (Koestler, 1978). Egy biológiai vagy társadalmi rendszerben minden holonnak erősítenie kell individualitását, annak érdekében, hogy fenntartsa a rendszer rétegződési rendjét, de ugyanakkor alá kell rendelnie magát az egész követelményeinek, azért hogy életben tartsa a rendszert. Ez a két tendencia ellentétes, de ugyanakkor egymást kiegészítő. Egy egészségügyi rendszerben – akár egyénről, társadalomról, vagy ökoszisztémáról van szó – egyensúly van az integráció és az önérvényesítés között. Ez az egyensúly nem statikus, hanem a két kiegészítő tendencia dinamikus kölcsönhatásából áll, amely az egész rendszert rugalmassá és változásra nyitottá teszi.

A túlzott önérvényesítés a mások feletti erőszakos hatalomban, kontrollban és uralomban nyilvánul meg – és ezek valóban a leggyakoribb mintázatok társadalmunkban. A politikai és gazdasági erőkre befolyást gyakorol az uralkodó osztály* a társadalmi hierarchiát faji és nemi szempontok határozzák meg, az erőszak pedig központi fogalom lett kultúránkban. Tudományunk és technológiánk alapja az a XVIII. századi gondolkodás, mely szerint a természet megértése egyet jelent a „férfi”-nak a természet feletti uralmával. A világ mechanisztikus modelljét (amely szintén a XVIII. századból ered) és a lineáris gondolkodás hangsúlyozását együtt tekintve – ez az attitűd olyan technológiát eredményezett, amely egészségtelen és embertelen* olyan technológiát, amelyben a komplex emberi lények természetes tartózkodási helyét egy egyszerűsített, szintetikus és előre gyártott környezet váltja fel (Mumford, 1970).

Ennek a technológiának a célja az irányítás, a tömeges gyártás, valamint a szabványosítás, és az a technológia legtöbbször olyan centralizált vezetésnek van alávetve, amely a korlátlan növekedés illúzióját követi. Így az önérvényesítő tendencia egyre növekszik, és ezzel együtt nő az alávetettség igénye is, amely az önérvényesítésnek nem kiegészítője, hanem ugyanennek a jelenségnek az ellenkező oldala. Míg az önérvényesítő viselkedés úgy jelenik meg, mint férfi-ideál, addig az alázatos viselkedést a nőktől várják el, sőt elvárják ezt az alkalmazottaktól és tisztségviselőktől is, akiknek meg kell tagadniuk személyes identitásukat, és fel kell venniük a testületi identitást és viselkedésmintákat. Ugyanez a helyzet oktatási rendszerünkben is, ahol, az önérvényesítést addig jutalmazzák, amíg versengő viselkedésről van szó, de elítélik akkor, ha eredeti ötletek formájában, vagy az autoritástól való kérdésfeltevésekben nyilvánul meg.

Az önérvényesítésre való hajlam egyik legalapvetőbb megnyilvánulása társadalmunkban a versengő viselkedés fölénye az együttműködéssel szemben. Ennek gyökere ahhoz a hibás természetszemlélethez nyúlik vissza, amelyet a XIX. századi szociál-darwinisták vallottak, akik úgy vélték, hogy társadalmunkban minden élőnek harcolnia kell a fennmaradásáért, a „legéletképesebb túlélése” szerint. Ennek értelmében a versengést úgy tekintették, mint a gazdaság vezető erejét, és az „agresszív hozzáállás” lett az ideál az üzleti világ számára – ez a viselkedés, a természeti erőforrások kizsákmányolásával együtt adja a versengő fogyasztás mintázatát.

A kulturális attitűdöknek és értékeknek e rövid áttekintéséből láthatjuk azt, hogy kultúránk folyamatosan ösztönzi és erősíti a jangot, az emberi természet maszkulin, vagy , önérvényesítő elemeit, és elhanyagolja jinjét, a feminin, vagyis az intuitív aspektusokat. Ma egyébként egy óriási evolúciós mozgással állunk szemben. A fordulópontot, amelyet majd elérünk, számos egyéb dologgal együtt, a jin és a jang hullámának átfordulása jelenti. Ahogy a kínai szöveg mondja, „Amint a jang elérte a tetőpontját, visszavonul a jin javára* amint a jin elérte a tetőpontját, visszavonul a jang javára”. A hatvanas és a hetvenes évek olyan filozófiai, spirituális és politikai megmozdulások egész sorát produkálták, amelyekről úgy tűnik, hogy ugyanabba az irányba tartanak. Valamennyi mozgalom szembeszegül a jang attitűdök és értékek túlhangsúlyozásával, és megpróbál visszaállítani egy egyensúlyt az emberi természet maszkulin és feminin oldala között.

Növekvő érdekeltség figyelhető meg ökológiai vonatkozásban, amelyet társadalmi és környezeti szempontok köré szerveződött polgári megmozdulások fejeznek ki, és rámutatnak a növekedés korlátaira, új ökológiai etikát javasolnak, valamint megfelelően „puha” technikákat fejlesztenek ki. A politika területén az antinukleáris megmozdulás küzd önérvényesítő technológiánk legszélsőségesebb kinövéseivel szemben, és ezáltal ez a mozgalom valószínűleg a század egyik legerőteljesebb politikai erejévé válik. Ugyanakkor elkezdődött egy jelentős változás az értékekben is: a magas szintű vállalkozások és tevékenységek csodálatától a „kicsi a szép” gondolatáig, az anyagi felhalmozástól az önként vállalt egyszerűségig, az ökológiai és technikai növekedéstől a belső növekedésig és fejlődésig. Ezeket az új értékeket a „humán potenciál” mozgalom, a „holisztikus egészség” mozgalom, valamint különböző spirituális mozgalmak támogatják. Talán a legfontosabb az, hogy a régi értékrendszer kihívással került szembe a feminista tudatosság növekedése révén, amely a nők megmozdulásából ered.

Ezek azok a különféle mozgalmak, amelyeket Theodore Roszak ellenkultúrának nevez (Roszak, 1969). A legtöbbjük eddig elkülönülten működött, és még nem volt látható, hogy céljaik hogyan kapcsolódnak össze. Így a humán potenciál mozgalomból és a „holisztikus egészség” mozgalomból gyakran hiányzik a társadalmi perspektíva, míg a spirituális mozgalmak az ökológiai tudatosságot nélkülözik, azokkal a keleti gurukkal együtt, akik nyugati kapitalista státusszimbólumokkal hivalkodnak, és rengeteg időt fordítanak gazdasági birodalmaik építésére. Mindemellett az utóbbi időben néhány mozgalom elkezdett koalíciókat alkotni. Mint az várható, az ökológiai és a feminista mozgalom több szempontból is egyesült erőt képvisel. Leginkább a nukleáris erő és környezeti csoportok, a fogyasztási csoportok, valamint az etnikai szabadságmozgalmak kezdenek kapcsolatokat létrehozni. Előrevetíthetjük azt, hogy ezek a mozgalmak egyszer felismerik céljaik közösségét, egybefolynak, és a szociális átalakulásnak egy jelentős erejét alkotják majd. Ezt az erőt „felemelkedő kultúrá”-nak fogom nevezni, Toynbee meggyőző, kulturális dinamikával kapcsolatos modelljét követve:

A civilizációk szétesésekor két különálló játékos lép fokozatosan a színre, különböző elképzelésekkel. Míg a változatlanul maradó, uralkodó kisebbség állandóan ismétli saját kudarcait, a friss kihívók folyamatosan váltanak ki újszerű kreatív válaszokat egy újonnan alakult kisebbségből, amely azzal nyilvánítja ki saját kreatív erejét, hogy mindig a helyzet magaslatára emelkedik. A kihívás-és-válasz drámájának színre lépése folytatódik, de új körülmények között és új szereplőkkel (Toynbee, 1972).

Ebből a széles történelmi perspektívából úgy tűnik, hogy kultúrák jönnek-mennek szabályos ütemben, és ezek kulturális hagyományainak megőrzése nem feltétlenül a legkívánatosabb cél. Amit tennünk kell az elkerülhetetlen változás nehézségének minimalizálása érdekében, az az hogy a lehető legvilágosabban felismerjük a változó körülményeket, és ehhez igazodva átalakítjuk életünket és társadalmi berendezkedésünket. Azt gondolom, hogy a fizikusok fontos szerepet játszhatnak ebben a folyamatban. A XVII. század óta a fizika ragyogó példája az „egzakt” tudománynak, és modellként szolgál minden más tudományág számára. Két és fél évszázadon keresztül a fizikusok a világnak egy mechanisztikus szemléletét használták arra, hogy kifejlesszék és finomítsák azt a fogalmi keretet, amelyet klasszikus fizikaként ismerünk. Elképzeléseiket Isaac Newton matematikai elméletére, René Descartes filozófiájára, valamint a Francis Bacon által javasolt tudományos módszertanra alapozták, és a valóságnak egy olyan általános felfogása szerint fejlesztették ki, amely XVII., XVIII. és XIX. században volt uralkodó. Azt gondolták, hogy az anyag képezi minden létező alapját, az anyagot pedig úgy tekintették, mint különálló tárgyak összességét, amelyek hatalmas géppé állnak össze. Az emberek által készített gépekhez hasonlóan a kozmikus gépről is azt gondolták, hogy elemi részekből áll. Ennek alapján azt hitték, hogy az összetett jelenségek mindig megérthetők azáltal, hogy elemi alkotórészeikre bontjuk őket, és megkeressük azokat a mechanizmusokat, amelyek szerint ezek az alkotórészek hatnak egymásra. Ez az attitűd, amely redukcionizmusként ismert, olyan mélyen beleivódott kultúránkba, hogy gyakran tudományos módszerként azonosították. A többi tudományág is a klasszikus fizika mechanisztikus és redukcionista nézetét fogadta el, mint a valóság korrekt leírását, és ennek alapján állította fel saját elméleteit. Ha a pszichológusok, szociológusok, vagy közgazdászok tudományosak akartak lenni, természetesen a newtoni fizika alapfogalmait vették elő.

A XX. században azonban a fizika számos olyan fogalmi átalakuláson ment keresztül, amely tisztán rávilágít a mechanisztikus világszemlélet korlátaira, és elvezet egy olyan eredeti, ökológiai világszemlélethez, amely nagy hasonlóságot mutat minden korszak és minden hagyomány misztikusainak szemléletével. A világegyetemet már nem gépnek tekintik, amely különálló tárgyak összességéből áll, hanem úgy tüntetik fel, mint harmonikus, láthatatlan egészet* dinamikus kapcsolatoknak egy olyan hálózatát, amely magába foglalja az emberi megfigyelőt és az ő tudatát a maga valóságában. Az a tény, hogy a modern fizika, a racionális elme szélsőséges specializációjának megtestesítője, most kapcsolatot hoz létre a miszticizmussal, a vallás lényegével és az intuitív elme szélsőséges specializációjával, nagyon szépen mutatja a tudatosság racionális és intuitív formájának – a jangnak és a jinnek – egységes és egymást kiegészítő természetét. Éppen ezért képesek a fizikusok nyújtani azt a tudományos hátteret az attitűdök és értékek változásaihoz, amelyre társadalmunknak olyan égető szüksége van. Amennyiben egy kultúrát a tudomány ural, könnyebb meggyőzni társadalmi intézményeinket az alapvető változások szükségességéről akkor, ha érveinket tudományos alapon adjuk meg. Ez az, amit a fizikusok most nyújtani tudnak. A modern fizika képes megmutatni más tudományágaknak azt, hogy a tudományos gondolkodásnak nem feltétlenül kell redukcionistának és mechanisztikusnak lenni, és hogy a holisztikus és ökológiai szemlélet szintén tudományosak lehet.

Az egyik legnagyobb lecke, amelyet a fizikusoknak ebben a században meg kellet tanulniuk, az az hogy minden fogalom és elmélet, amelyet a természet leírására használunk, korlátozott. A racionális elme alapvető korlátai miatt el kell fogadnunk azt a tényt, hogy – mint azt Werner Heisenberg írja – „Minden szó, vagy fogalom, bármilyen világosnak is tűnik, csak korlátozott mértékben alkalmazható.” (idézi Capra, 1975). A tudományos elméletek soha nem adhatnak teljes és végleges ábrázolást a valóságról. Mindig csak a dolgok igazi természetének megközelítései lehetnek. Nyersen fogalmazva, a tudósok nem a valósággal foglalkoznak, hanem a valóságnak egy korlátozott és hozzávetőleges ábrázolásával.

A század elején, amikor a fizikusok kiterjesztették kutatásaikat az atomi és szubatomi jelenségek területére, hirtelen tudatára ébredtek hagyományos elképzeléseik korlátozottságának, és radikálisan felül kellett vizsgálniuk számos olyan alapfogalmat, amelyet a valóságról alkottak. Drámai és gyakran fájdalmas volt ezen tudósok számára – különösen a század első három évtizedében – az az élmény, hogy megkérdőjelezték fogalmi keretük legalapvetőbb lényegét, és rákényszerültek arra, hogy elfogadják legkedveltebb elképzeléseik jelentős módosítását. De ennek jutalma egy, az anyag és az emberi elme természetébe való mély belátás volt.

Azt hiszem, ez a tapasztalás hasznos tanulságul szolgálhat más tudósok számára is, akik közül sokan most érték el a karteziánus világkép korlátait saját szakterületükön. Vannak olyan tudományterületek, amelyekre befolyást gyakorol a karteziánus világkép és a newtoni fizika, és amelyeknek át kell alakulniuk a modern fizika szemléletének megfelelően. Ide tartoznak azok a területek, amelyek a legtágabb ökológiai értelemben vett egészséggel foglalkoznak: a biológiától az orvostudományon át a pszichológiáig és pszichoterápiáig, szociológiáig, gazdaságig és politika tudományig. Ezek közül valamennyi területen most válnak nyilvánvalóvá a klasszikus karteziánus világszemlélet korlátai. A klasszikus modellek meghaladása érdekében a tudósoknak felül kell emelkedniük a mechanisztikus és redukcionista megközelítésen – ahogy mi azt a fizikában tesszük –, és holisztikus, ökológiai nézeteket kell kidolgozniuk. Noha elméleteiknek összhangban kell lenniük a modern fizika elméleteivel, a fizikában használt fogalmak általánosságban véve nem lesznek megfelelő modellek más tudományágak számára. Ettől függetlenül még nagyon hasznosak lehetnek. A tudósoknak nem kell aggódniuk amiatt – ami ma gyakran jellemző –, hogy tudománytalanok lesznek, ha elfogadják a holisztikus szemléletet. A modern fizika képes arra, hogy megmutassa nekik, hogy egy ilyenfajta keret nemcsak tudományos, hanem összhangban van a fizikai valóság legelőrehaladottabb tudományos elméleteivel is.